Fokoláre Mozgalom
www.fokolare.hu
Az élet igéje - 2020. február
Közzétéve 2020. január 25.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«” (Mk 9,24)[1]
Jézus tanítványaival együtt úton van Jeruzsálembe. Már elkezdte felkészíteni őket a meghatározó eseményre, hogy a vallási vezetők vissza fogják utasítani őt, a rómaiak halálra ítélik, aztán keresztre feszítik, és ezt követi majd a feltámadás.
Kemény beszéd ez, és nehezen érthető Péter és a többi követője számára, de Márk evangéliuma végigvezet bennünket a folyamaton, ahogy fokozatosan fölfedezték Jézus küldetését: Ő a törékenység és a szenvedés által végérvényesen üdvözíti az emberiséget.
Élete folyamán Jézus nagyon sok emberrel találkozik, és mindenkinek segítségére siet a bajában. Most egy apa segélykiáltására figyel fel, aki azt kéri, hogy gyógyítsa meg súlyosan beteg, valószínűleg epilepsziás gyermekét.
Ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, Jézus is kér valamit ettől az apától: a hitet.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A Jézus körül összegyűlt tömeg előtt az az apa fennhangon látszólag ellentmondásos választ ad. Minden bizonnyal hozzánk hasonlóan ő is gyakran megtapasztalja a hitünk törékenységét, hogy képtelenek vagyunk teljesen bizalommal lenni Isten szeretete iránt, hogy ő minden gyermeke számára boldogságot készített.
Isten viszont teljes bizalommal van az emberhez, és semmit nem tesz a hozzájárulásunk, a szabadon kimondott igenünk nélkül. Kéri a mi akár kicsinyke részünket is, hogy ismerjük fel a hangját a lelkiismeretünkben, bízzunk benne és mi is kezdjünk el szeretni.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A bennünket körülvevő mentalitás gyakran azt sugallja, hogy az agresszivitás különböző formáival érhetjük el a sikert, hogy ez a célravezető fegyver.
Az evangélium viszont paradox módon azt javasolja, hogy a gyengeségünket, a korlátainkat, a törékenységünket elismerve lépjünk kapcsolatba Istennel, és részesüljünk vele a legnagyobb győzelemben, az egyetemes testvériség megvalósulásában.
Jézus egész életével a szolgálat logikájára tanított, arra, hogy az utolsó helyet válasszuk. Ez a legjobb hozzáállás, hogy a látszólagos vereséget ne önző és kérészéletű diadallá, hanem tartós és közösen átélt győzelemmé alakítsuk.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A hit olyan ajándék, amelyet kitartóan kérhetünk, és kérnünk is kell, hogy Istennel együttműködve utat nyithassunk a reménynek sokak számára.
Chiara Lubich így ír: „Hinni ugyanis azt jelenti: hisszük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre [...]. Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket. [...] »Uram - kérhetjük Tőle -, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy ne érezném, ne venném észre, ne hinném vagy tapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!« Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és »csodákat« fogunk látni magunk körül.”
Letizia Magri
Az élet igéje - 2020. január
Közzétéve 2019. december 20.
„Igen emberségesen bántak velünk” (ApCsel 28,2)
Kétszázhetvenhat hajótörött érkezett egy szigetre a Földközi-tengeren, miután két hétig hánykódott a hajó a viharban. Ezek az elázott, kimerült és rémült emberek megtapasztalták tehetetlenségüket a természeti erőkkel szemben, és szembetalálták magukat még a halállal is. Volt köztük egy fogoly, aki Róma felé tartott, hogy ott a császár ítéletet mondjon felette.
Igaz, manapság is hasonló híreket hallunk, de ez Pál apostol története, aki Rómába tartott, hogy ott a vértanúsággal koronázza meg evangelizációs tevékenységét.
A Gondviselésbe vetett rendíthetetlen hite tartotta fenn őt, és annak ellenére, hogy fogoly volt, bajtársainak is segítségére tudott lenni, míg el nem vetődtek Málta partjaira.
Itt a sziget lakói eléjük mentek, és odahívták őket fölmelegedni egy nagy tűzhöz, és gondoskodtak róluk. Három hónap múlva pedig, a tél vége felé, ellátták őket mindennel, amire szükségük volt ahhoz, hogy biztonsággal tovább induljanak.
„Igen emberségesen bántak velünk”
Pál és hajótörött társai nagyon meleg és konkrét emberséget tapasztaltak a helyiek részéről, akikhez addig még nem jutott el az evangélium fénye. Nem sietősen vagy személytelenül fogadták őket, hanem a vendégek szolgálatára álltak, kulturális, vallási vagy társadalmi előítéletek nélkül. Ez csak akkor lehetséges, ha az egész közösség és az egyes személyek is magukra veszik a problémát.
Minden ember természetéből adódóan képes arra, hogy befogadja a másikat. Mint teremtmény magában hordozza az irgalmas Atya képét, akkor is, ha még nem lobbant benne lángra a keresztény hit, vagy meggyengült volna. Az ember szívébe van írva ez a törvény, melyet Isten igéje Ábrahámtól fogva Jézus egészen meglepő kijelentéséig fénybe helyez és nagyra tart: „Idegen voltam, és befogadtatok.”
Az Úr fölkínálja kegyelmének erejét, hogy a mi törékeny akaratunk eljuthasson a keresztény szeretet teljességére.
Pál ezzel a történettel arra is tanít, hogy bízzunk Isten gondviselésszerű közbelépésében, és ismerjük fel, értékeljük a sok jót, amit mások konkrét szeretetéből kapunk, akikkel az élet összehoz.
„Igen emberségesen bántak velünk”
Az Apostolok Cselekedeteinek ezt a versét javasolták a Málta szigetén élő különböző felekezetű keresztények az egység imahetére mottóul 2020-ban.
Ezek a közösségek nagyon sok kezdeményezést indítottak el közösen a szegények és a menekültek javára. Ételt osztanak, ruhát és játékot a gyerekeknek, valamint angol nyelvet oktatnak, hogy segítsék a társadalmi beilleszkedést. Szeretnék növelni a befogadóképességüket, és ezzel egyidőben elmélyíteni a közösséget a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, hogy a közös hitükről tudjanak tanúságot tenni.
Mi vajon hogyan teszünk tanúságot testvéreinknek Isten szeretetéről? Hogyan járulunk hozzá, hogy egységes családok, szolidáris települések és igazán emberséges társas kapcsolatok épüljenek? Chiara Lubich ezt ajánlja:
„Jézus megmutatta nekünk, hogy szeretni azt jelenti: elfogadjuk a másikat, ahogy van, úgy, ahogy Ő elfogadott mindannyiunkat. Elfogadjuk a másikat, ízlésével, gondolataival; hibáival, azzal együtt, hogy más, mint mi vagyunk. [...] Ez azt jelenti, hogy magunkban helyet készítünk neki, elűzve szívünkből minden elhamarkodott véleményt, ítéletet és ösztönös elutasítást. [...] Akkor szerezzük a legnagyobb dicsőséget Istennek, ha erőfeszítéseket teszünk, hogy elfogadjuk a felebarátunkat, mert így vetjük meg a testvéri közösség alapjait. Semmi nem okoz akkora örömet Istennek, mint az emberek közötti igazi egység. Az egység Jézust hívja közénk, és az Ő jelenléte mindent átformál. Így közeledjünk hát minden felebaráthoz, fogadjuk el őt teljes szívünkből, hogy előbb vagy utóbb megszülessen vele a kölcsönös szeretet.”
Letizia Magri
Az élet igéje - 2019. december
Közzétéve 2019. november 25.
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)
Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus felkészíti tanítványait végső visszatérésére, amely váratlanul jön el.
Az ő korában is sok probléma volt, háború és mindenféle szenvedés. Izrael népe az Úr közbelépésében remélt, aki majd véget vet a sírásnak. A várakozás tehát nem volt félelmetes, hanem inkább megkönnyebbülést jelentett, a megmentés napjának eljövetelét.
Jézus itt egy nagy titkot tár fel: éljük jól a jelen pillanatot, mert olyankor fog visszatérni, amikor munkában leszünk, és lekötnek a szokásos mindennapi dolgok, amelyek miatt gyakran megfeledkezünk Istenről, mert túlzottan aggódunk a jövő miatt.
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Legyetek éberek: ez meghívás, hogy járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel Isten jelenlétét a történelemben, a mindennapokban, és segítsük a sötétségben élőket, hogy rátaláljanak az élet útjára.
Nem ismerjük pontosan a napot, hogy mikor érkezik Jézus, ezért a keresztények állandó várakozásban élnek. Ez arra bátorít bennünket, hogy teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy is zsúfolt naptárunkban.
Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva, amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni nekünk.”
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Az Úr eljön természetesen mindannyiunk életének a végén, de már most felismerhetjük őt, megünnepelhetjük és osztozhatunk benne, mert valóságosan jelen van az Eucharisztiában, meghallgathatjuk és élhetjük, mert jelen van az Igéjében, befogadhatjuk őt minden testvérben és hallhatjuk a hangját a lelkiismeretünkben.
Az élet mindig nagy kihívások elé állít, és ott a kérdés bennünk: „Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?”
Nem várhatjuk tétlenül az Úr eljövetelét. Minden pillanatot ki kell használnunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az Isten Országa, megvalósuljon a terve, a testvériség. Minden kis tett, amely szeretetből fakad, minden apró figyelmesség vagy mosoly folyamatos és termékeny várakozássá alakítja az életünket.
Paco kórházi lelkész Spanyolországban. Sok idős beteggel találkozik, akik súlyos betegségben szenvednek. Ezt mondja: „Bekopogtam az egyik idős beteghez, aki csúnyán és fennhangon szokott beszélni a hit ellen. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán Isten szeretetéről akartam tanúságot tenni. Beléptem hozzá, amennyire csak tudtam kedves mosollyal, és a szentségek szépségéről kezdtem beszélni. Megkérdeztem, hogy szeretne-e ezekhez járulni. »Hát pesze!« - hangzott a válasz. Meggyónt, megáldozott és fölvette a betegek szentségét. Ottmaradtam nála még egy kicsit. Derűs és nyugodt volt, amikor eljöttem, a lánya pedig, aki ott volt vele, nagyon elcsodálkozott.”
Letizia Magri
Szerkeszti: Emese és István